Sajnálatos sors ez egy egykor ragyogó kompakt autónak, amely 1989-ben elnyerte az európai Év Autója címet, megelőzve az Opel Vectrát és a Volkswagen Passatot.
Nyegleó Tipójának is már rég vasúti sínként kellene nyögnie a rajta átgördülő súlyok alatt, de a családban betöltött szerepe megmentette ezt a sorsot. A fehér Tipo DGT-nek az átlagosnál jobb a helyzete, mert még egyben van. Bár nem egy balzsammal kenegetett, garázsban óvott veterán, mégis megúszta a legrosszabb sufniműhelyek tákolásait, a rettenetes kristálylámpákat és diszkont-mélyládákat. Így éli a hétköznapi autók rideg, monoton életét viszonylag gondos karbantartással.
Magam sem nagyon emlékszem rá, túl fiatal voltam, de a Tipo 1989-ben valóban nagy dobás lehetett. A Fiat szinte nulláról tervezte, majd ezt a platformot használta később a Tempra, a Lancia Dedra, az Alfa 155, a Fiat Coupé és az új Lancia Delta is. A bemutató időzítése is tökéletes volt: a fő konkurensek még csak készülődtek a modellváltásra, amikor a Tipo megérkezett és tarolt.
A Fiat hagyományosan erős és újító szellemű volt a kisautók terén, gondoljunk csak a 127-esre. A Tipo majdnem ugyanolyan szenzációs, csak valószínűleg kell még pár év, hogy bekerüljön a történelemkönyvekbe. Azzal reklámozták, hogy Sierrányi hátsó lábtere van az Escort-kategóriában, és valóban. A korabeli Fiatok rémisztő rozsdásodásáról voltak híresek?
A Tipo galvanizált karosszériaelemekkel készült, és alig rozsdásodik, a fészlift utáni modellek pedig már szinte egyáltalán nem. 13-as kerekei nem rabolnak sok helyet az utastérből, az orra pedig könnyített, nincs doblemeze, ami csak később jött divatba - iránymutató műszaki megoldásokkal és csábító felszereltséggel hódított rengeteg új vevőt.
Mára persze nem sok maradt a csillogásból. Az olasz műanyag sprőden repedezik, az olasz illesztések lazulnak, de az olasz dizájn töretlenül tündököl. Nézzük meg a kosznál is makacsabbul rárakódó előítéletek nélkül: fantasztikus a formaterv.
Hátulról talán a legerősebb, az akkoriban aránytalanul nagynak számító, sima felületű, gyárilag sötétített lámpatestekkel.
A részletek, mint az autó formavilágát ismétlő kilincsek, a nyolcvanas éveket felrázó visszapillantók és a bumszli oldalvillogók mennyivel több életkedvet sugároznak, mint egy kettes Golf! Észrevették, hogy az első fényszórók téglatestek ezen a gömbölyű autón? Mégsem hatnak idegenül. Klasszikus szépségnek titulálni túlzás lenne, de van egy sajátos, utánozhatatlan bája.
És akkor még nem láttuk a belsejét. A plüssfotelek, amelyek minimum kétszázezer kilométer és huszonnégy év után is feszesek, várótermi kínpaddá alacsonyítják a német konkurensek üléseit. Sőt, a plüss még az ajtókárpitra is felfutott, olyan buja luxushangulatot teremtve, mint a milánói Scala császári páholya.
A mester géniusza azonban a műszerfalon válik nyilvánvalóvá: a letisztult dizájn fogalmánál ezt a kemény plasztikból fröccsöntött szobrot kell majd elővenni a tankönyvíróknak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
