autórajongó

A második világháború után Vittorio Valletta, a Fiat akkori vezetője kapta azt a feladatot, hogy járművet biztosítson az olasz lakosságnak.

Az ország éppen csak elkezdett magához térni a háború okozta gazdasági válságból, és nagy szükség volt egy praktikus, megfizethető autóra.

Valletta utasítása az volt a tervezők felé, hogy az új modell feleljen meg az olasz családok igényeinek: legyen négyüléses, érje el a 85 km/órás sebességet, hogy képes legyen boldogulni a fejlődő olasz úthálózaton, és mindezt olyan áron kínálják, amit egy középosztálybeli család is megengedhet magának.

Ez nem volt egyszerű feladat, de nem is akármilyen szakemberre bízta, hiszen a Fiat műszaki részlegét akkoriban Dante Giacosa vezette, akinek a nevéhez fűződik a háború előtti 500-as, vagyis a Topolino tervezése.

Giacosa és csapata azonnal munkához látott, és az ötvenes években több prototípust is megépítettek.

Hamar kiderült, hogy ha négy személyt akarnak elhelyezni egy alig három méternél hosszabb autóban, akkor a motort és a hajtást hátra kell telepíteni, ahogyan azt a korabeli népautókban, a Renault 4CV-ben és a Volkswagen Bogárban is megoldották.

A hátsó motor elrendezés lehetővé tette, hogy az autó meglepően tágas és jó helykihasználású legyen, de ez az elrendezés nem volt hátrányok nélküli, mivel a súlypont túlzottan hátra került, ami a jármű vezethetőségét is befolyásolta.

A tesztek során kiderült, hogy a prototípusok eleje túlságosan könnyű lett, ezért Giacosa és csapata nagy energiát fektetett a kormányzás és különösen a hátsó felfüggesztés fejlesztésébe, hogy a jármű megfeleljen az elvárt vezethetőségi követelményeknek.

Mind a négy keréknél hidraulikus dobfékeket alkalmaztak, a stabil útfekvést hátul csavarrugós futómű biztosította.

A kisautó motorja eredetileg kéthengeres lett volna, de ez csak Giacosa későbbi munkájában, az 1957-ben bemutatott, legendává vált 500-as modellben valósult meg.

Ezért a Fiat első önhordó karosszériás autójának hátuljába egy négyhengeres, vízhűtéses motort építettek.